Életről. Ismét.

Állok céltalanul
a semmibe meredve,
fejem folyton sajog
vérben keveredve.
Tudom mit kell tennem,
nem tudom mit teszek
Csak arra várok, hogy
elégtételt vegyek.
Csókkal fakasztanám
mosolyra a telet,
az embert a fagyot
s minden könnyes szemet.
Megtenném ha lenne
rá kapacitásom,
ehelyett esőben
saját sírom ásom.
kezdetet s a véget
most egyszerre várom,
szívemből nem lesz más,
csak egy szürke várrom.
Nem éri majd napfény
nem simítja szellő
örökké csak ázik,
nem takarja ernyő.
Fala egyre kopik,
Csak pár tégla marad
néhány maró könnycsepp
és egy tucat harag.
Ennyit ér az élet
mint az erekció,
tönkreteszi az érzés
meg a korrózió.

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.