Élet és halál. Menny és pokol. Álom és valóság. És még sok-sok eszményi ellentét, ami kifordította magamból ezt a kicsit gyatra költeményt.. Egy vers tamarától=)

Ellentétek...

Eltöpreng az ember,
mégsem tud mit írni.
Fáj neki, hogy nem tud
másokat idézni.

Nem látja az álom
fényes ragyogását,
Sem a zord valóság
torzított képmását.

Nem hallja a csókok
Finom csattanását,
nem érti az élet
Örök haladását.

Várja már a végét,
de egyre csak írja;
Oly sok van még hátra..
Miért fakadjak sírva?

Száraz szemhéjával
a tükörre kacsint,
Gömbölyű arcára,
mit lelke kaparint.

Rágódik a vágyon,
Álmon és világon,
Óvatosan lépdel
minden selyemhálón.

Várja az érintést,
mi tán feloldozza,
szívén lőtt sebeit
vérével foltozza.

Erkölcstelenségét
Örök hóval fedi,
az új moralitást
szirmokba tekeri.

Az ember elfáradt,
álomba szenderül.
Ragyogásba, csókba,
szépségekbe merül.

De a fényáradat
éjszakába borul,
a verejték homlokán
patakokban gurul.

Eljött az érintés,
villog a sötétben
pillangó a vállán,
ezüst tőr kezében.

Amint szíven döfi,
észhez tér az ember;
nem a késszúrásba,
az életbe halt bele.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.