Csipkebogyó, borostyánlevél,
Minden ember szebb jövőt remél.
Delelő Nap, zúgó szöcskedal,
Minden ember állatot takar.

Bárányfelhő, aranysárga rét,
Minden ember mások kárán vét.
Gyermekláncfűn ringó pillangó,
Minden ember magánakvaló.

A Hold mindjárt a horizontra ér,
Minden ember nyugovóra tér.
Álmukban Piroska szökdécsel,
De a farkas mindig az ember....
 

Megfojt, gyötör, és ide-oda lök örökkévalóság végtelen, átjárhatatlan űre, ahol nem állhatsz meg, csak sodródsz az árral, nem tudod, mikor ér véget, nem tudod, elkezdődött-e, nem ismered a fájdalmat, nincs boldogságérzeted sem, csak sodródsz, örökké, fájdalom és öröm nélkül a sötétségben, a hidegben, a légüres térben szívdobbanások, értelmetlen tettek, érzelmek, plátói szerelmek, csodák, égi jelek és a beláthatatlan, csillagfényes ég valós érzetével, pedig lehet, hogy mindez csak a képzelet szüleménye, egy természetfeletti álom, egy felfoghatatlan hatalom, mely egy hozzánk hasonló, összetettnek tűnő emberszabású számára sosem fedi fel magát, s melynek egyetlen törvénye a léttelenség... 

Bambán ballagó birkák baktatnak az
éter élettelenül égő érccsillámtól ékes égtükrén míg
kegyetlen komoran kancsalító kacsák kacskán kúsznak kék kantárján követve a
sátán sarkantyúján serkenő sápadt sugarak sörtésztától sáros sávját.
 

Életem hajnalán 
Szeretni szeretnék.
Borongó, zöld homály
Szemébe merednék.

Távol a köd mögött
Tábortűz fénye leng,
Egy árny a láng fölött
Szférájában mereng.
Akkordokat penget
Formátlan gitárján,
Egy terccel mélyebben
Szél húz át a hátán.
Lépnék, de nem tudok,
Látnám, de sötét van,
Fény felé fordulok,
Magamra maradtam.

Szívem bepácolva
Fanyárson sistereg,
TV-ben hangyázva
Eltorzult kép pereg.
Szőke haj, zöld szemek,
Könnyektől piros arc,
Látszik tekintetén
Az örökös belharc.
Van nálam sörétes,
Jöhet a kék madár.
Ki vagy te? - kérdezi
Mennydörögve az árny.
Biztos nem hozzám szól,
Elbújtam előle.
De mégis felém tart,
Vérszag dől belőle.

Bénultan, sötétben,
Némaság átkában,
Elvakult eszmékkel
Díszített pajtában
Várom a végzetem.
Hiába ordítok,
Behunyom a szemem,
S csak arra gondolok,
Hogy az árny közeleg.
Hallom a csizmáját.
Már nyakamban liheg,
S rám fogja kaszáját.

Kinyitom szemhéjam.
Szőke haj hull alá
Így virul az árnyék
Zöld szemű leánnyá.
Ismerős tekintet,
Könnypatak nem mossa.
Szóltam de leintett,
Most kezeim fogja:
Csak én vagyok neked
Nem hagylak egyedül
Nevem a te neved,
Szívem veled derül.
Elengedi kezem,
S a távolba libeg.
Megrázom a fejem,
Ami nem érti meg,
Álom, vagy valóság
Az ég borús kékje,
A Föld kopársága,
Az élet henyéje,
Minden könnyes öröm,
Minden fájó csoda,
Minden csokor üröm,
Minden célom oka,
Életem hű társa
Tölgyfaerdő fája,
Szívem tölgyfa nyársa,
Lelkem szarkofágja.
 

Szentimentalista.

Fáj az élet, bár nem érzem.
Hol a szívem? Mit reméltem?
Mit gondoltam a jövőről?
Miért hittem, hogy a csöbörből
Vödörbe száll angyal szárnyon
Minden vágyam, minden álmom?
Hová tűnt a gyermeki hit?
A naivság jótetteit
Felszámolta már a világ;
S minden sajgó szívet kivág.
Enyém sincsen már a helyén,
Mellkasomban visszhang henyél.
Gondolataim hallatja,
Szebben csengne vérbe fagyva.
Magam vagyok, nincsen lelkem.
Semmi célom, semmi tervem.
Ha nem kellek e világra,
Küldd el szívem dögrovásra.
Azt hiszed, pazarlás lenne?
Talán elégtételt venne.
Életem sem kérném vissza,
Úgyis csak a könnyét issza.
Céljaim adnak értelmet
minden képnek, versnek, percnek.
De ha egy sincs, miért vagyok itt?
Mindegy, élek és remélek,
Hogy a jód majd fertőtlenít.

Talán nem szorul magyarázatra..

Minden ami bennem él,
mesék, véres gyémántok,
szívbevésett emlékek
nem haragszom már rátok.
Embereken rágódom,
barátságon, szerelmen,
nem értem mi szükség rá
ha az érzés kegyetlen.
Mindenki más fontosabb,
én már nem is létezem.
Ha azt hallom, szeretlek,
Azt hiszem, csak képzelem.
-Kell egy doboz piros Bond..
-Csillámpónit akarok!
-Jó volna egy csinos nő..
-Hagyj mert hajat vasalok!
Ez megy ma a világban,
Csupa hétköznapi szó
Másnak ugyan megszokott,
nekem rühellni való..
Talán lassan megnyugszom.
Nem nézek vissza többé,
jövőm sem érdekel már,
semmi sem tart örökké...
 

Életről. Ismét.

Állok céltalanul
a semmibe meredve,
fejem folyton sajog
vérben keveredve.
Tudom mit kell tennem,
nem tudom mit teszek
Csak arra várok, hogy
elégtételt vegyek.
Csókkal fakasztanám
mosolyra a telet,
az embert a fagyot
s minden könnyes szemet.
Megtenném ha lenne
rá kapacitásom,
ehelyett esőben
saját sírom ásom.
kezdetet s a véget
most egyszerre várom,
szívemből nem lesz más,
csak egy szürke várrom.
Nem éri majd napfény
nem simítja szellő
örökké csak ázik,
nem takarja ernyő.
Fala egyre kopik,
Csak pár tégla marad
néhány maró könnycsepp
és egy tucat harag.
Ennyit ér az élet
mint az erekció,
tönkreteszi az érzés
meg a korrózió.

 

Néha egy kicsit úgy érzem, nem itt kellett volna megszületnem. De nem csak nekem...

A Földé az Ember

Beborult az őszi táj,
csendes eső szemerkél.
szél hinti a bánatot
arra, ki ma útrakél.

Van, ki poros ösvényen
ballag, s élni sem akar,
kit a hűs csapadéktól
selyem baldahin takar.

Szemben a nagyvilággal,
harcban az elemekkel
minden élő elfárad
Alkalmazkodj már, Ember!

Elúszott a félhomály,
mely arcomat övezve
száz árnyékkal üldözött
árnyéktalan jövőmbe.

Vagyok múlt, s vagyok jövő
nem pedig jövendölő
de sose legyek jelen,
ha azt mondják, van jelen.
 

Röviden: az élet szar. Lehet, hogy hajdanán jobb volt, de ennyi maradt..

Megtört szívek sóhaja,
Ez az Isten óhaja.
Tovatűnt a szenvedély
Oltva bűlt vagy jó kedélyt.

Ez maradt az emberből,
lélek helyett csont és bőr.
Vérmezők és pusztaság,
Jégesők és csonka fák.

Túl a békén, harcokon
Könny gördül le arcomon.
Nem sírnak már, nem várnak.
Sírt ásom a világnak.

Nem kell fegyver, golyóbis
Eltemetem magam is.
 

Magány. Remény kit teremt magának a boldogtalan. Vers Szonjától.

Ahogyan egy bezárt madár
Raboskodik lelkem is,
Ahogyan fáj most a magány
Úgy sebzett a szívem is.

Nincsen senki e világon
Ki bánatát értené
Ezért kérdé most magától
Mi volna, ha értené.

Mi volna, ha szabad lenne,
Mi volna, ha boldogabb
Merre várja őt kedvese
Merre várja otthona.

De míg nincs ki elengedné
Ott marad a magányban,
Amíg nincs ki messze vinné
Nem szállhat, csak álmában…

Két éve kezdtem írogatni, ez a vers az első ami úgy is néz ki. (akkoriban senkinek sem mutattam meg =D) 

Telihold

Elnyomja a zajt az éjszaka csendje,
Eltakar a fellegek holdfényes leple.
Őszies kéjjel suttog a szellő,
A pacsirtadal elhal, egy lidérces sellő
Siklik át az ég tükrének fényes ezüsthídján,
Várja már az éjfélt, hogy könnyíthessen kínján.
Holdtölte van, örömére éjfélt üt az óra,
Előúszik fényuszályán, s tündértáncát rója.
Szellő játszik térdig érő fodros vízszoknyáján,
Lágyan ringatózik víztükrének habján.
Csak e röpke óra feledteti búját,
Elnyeli egy örvény éjszakája múltját.
Szívének sóhaja napkeltéig nyúlik,
Talán visszatér még, de ez már
Nem rajtunk múlik.
 

Élet és halál. Menny és pokol. Álom és valóság. És még sok-sok eszményi ellentét, ami kifordította magamból ezt a kicsit gyatra költeményt.. Egy vers tamarától=)

Ellentétek...

Eltöpreng az ember,
mégsem tud mit írni.
Fáj neki, hogy nem tud
másokat idézni.

Nem látja az álom
fényes ragyogását,
Sem a zord valóság
torzított képmását.

Nem hallja a csókok
Finom csattanását,
nem érti az élet
Örök haladását.

Várja már a végét,
de egyre csak írja;
Oly sok van még hátra..
Miért fakadjak sírva?

Száraz szemhéjával
a tükörre kacsint,
Gömbölyű arcára,
mit lelke kaparint.

Rágódik a vágyon,
Álmon és világon,
Óvatosan lépdel
minden selyemhálón.

Várja az érintést,
mi tán feloldozza,
szívén lőtt sebeit
vérével foltozza.

Erkölcstelenségét
Örök hóval fedi,
az új moralitást
szirmokba tekeri.

Az ember elfáradt,
álomba szenderül.
Ragyogásba, csókba,
szépségekbe merül.

De a fényáradat
éjszakába borul,
a verejték homlokán
patakokban gurul.

Eljött az érintés,
villog a sötétben
pillangó a vállán,
ezüst tőr kezében.

Amint szíven döfi,
észhez tér az ember;
nem a késszúrásba,
az életbe halt bele.
 

Vágyálmok, élőlények... Az első vers sonjától.

'Megtaláltam az angyalom,
Mert szárnyalok, ha veled vagyok.
Ha meglátlak, már akkor érzem,
A fellegekben sosem féltem.
Megtaláltam azt a lángot,
Mi szívem mélyén most is lángol.
Ha rámnézel, már akkor érzem,
Tudom mért érdemes élnem.'

A pontpontpont blog nevével ellentétben a szavakba foglalt érzelmeinket fogja megosztani veled. Készülj fel, nem egyszerű, PONT mint az élet...